Post by Takahito Moto on Jun 28, 2010 18:12:44 GMT 1
A Seireiteit ért iszonyatos hollow támadás megrendítõ részletei Ukitake, az új Fõkapitány naplójának részleteibõl derülenek ki.
1. bejegyzés
…Nem tudom elhinni… Meghaltak a bajtársaim, csak néhányan éltük túl. Egyszerû küldetésnek gondoltuk: Kiûzni a Vasto Lord szintû Arrancarokat a Föld-Soul Society átjáróból. De tévedtünk.
A küldetés során eltûntek: kapitány, Unohana Retsu
kapitány, Kuchiki Byakuya
kapitány, Zaraki Kenpachi
hadnagy, Hinamori Momo
hadnagy, Iba Tetsuzaemo
hadnagy, Kujasichi Yachiru
A küldetés során meghaltak: fõkapitány, Yamamoto Genryuusai Shigekuni
kapitány, Komamura Sajin
kapitány, Hitsugaya Tōshirō
kapitány, Kurotsuchi Mayuri
hadnagy, Sasakibe Chōyirō
Béke poraikra…
Egyik pillanatról a másikra szólalt meg a riadó. Egy pokollepke érkezett hozzám azzal a hírrel, hogy az átjáróban Arrancarok vannak. Régóta nem találkoztam már velük. Azonnal az átjáróhoz siettünk, ahol a kapitányok és a hadnagyok vártak már rám.
- Kapitányok, hadnagyok! Készen állnak?
- Ideje lenne megélezni a kardomat. – Zaraki a két kapuõrre nézett, akik válaszképp feltárták a hatalmas kaput.
Odabent számos Gillian tartott Soul Society felé.
- Ezekkel ne is foglalkozzanak, kapitányok, elbánunk velük. – a hadnagyok befutottak az átjáróba, egyenesen a Gillianok felé.
Kira Izuru vezette a hadnagyokat. Azonnal megidézte Wabisukét, társai követték példáját.
A harmadik osztag hadnagya elrugaszkodott a levegõbe, háromszor-négyszer rácsapott az elõl haladó Gillianre, aki azonnal hátradõlt, bele a tömegbe. Súlyának megtöbbszörözõdése hatására dominóként dõltek el az együgyû Menosok. A még álló Menosokat a többi hadnagy megsemmisítette Lélekölõ kardjával, bár Kujasichi hadnagy hátulról figyelte a jelenetet. Miután a Gillianek kidõltek, megpillantottuk mögöttük az Arrancarokat, Adjuchas szintûek voltak.
- Ez semmiség lesz! – Zaraki kiszemelt magának egy erõsebb Adjuchast, akinek a homlokán a maszkjának csak a szemrése volt meg.
- Unohana, maradj hátul és juttasd a sérülteket vissza! – Hitsugaya felöltötte Bankai-át és nekiindult az egyik ellenfélnek.
Nekiiramodtunk. Vállnak vállvetve harcoltunk egymással, az elején úgy tûnt mi vagyunk elõnyben, aztán a következõ pillanatban Yamamoto összeesett. Minden szem rászegezõdött és ellenfelére. Nem törõdve az engem támadó Arrancarral odaugrottam Yama apóhoz, mire odaértem már halott volt.
- Yamamoto fõkapitány! – a falnak támasztottam.
Mikor felnéztem a fõkapitány és hadnagya ellenfelével találtam szemben magam, és elõzõ támadómmal. Sasakibe hadnagy ugrott mellém, shikaiainkkal támadtunk ellenfeleinket. A következõ pillanatban arra lettem figyelmes, hogy a távolban egy apró fény közeledik. Társaimmal felismertük a fény tulajdonosát, a tisztító volt az.
- Nem megmondtam, hogy állítsák le a tisztítót? – Mayuri kapitány üvöltözött a mikrofonjába a Kutatási és Fejlesztési Részlegnek.
- De, igen kapitány úr, de nem mi irányítjuk, valaki más.
Ekkor Mayuri ellenfele levágta a társam karját. A tizenkettedik osztag kapitánya nyugodtan nézett karjára.
- Eddig úgy gondoltam, hogy megöllek, a fõkapitány parancsára… de most már, inkább kísérleti alanyom lehetsz a következõ kutatásomban. – ekkor haoija alól elõvette az injekciót, amiben a visszanövesztõ szere volt.
Beadta magának, karja visszanõtt, aztán sarlójával megtámadta ellenfelét. Mayuri kapitány fegyverét a magasba tartottunk, tudtuk mit kell tennünk. Hátrább futottunk, aztán kimondta: Bankai. A hatalmas Buddha fejû lárva elõtört. Betöltötte az egész átjárót, szájából folyamatosan fújta a mérgezõ gázt.
- Vissza kell vonulnunk! – mondta az egyik Arrancar, amint megpillantotta a hatalmas bankait és a mögöttük lévõ gépezetet.
- Tartanunk kell magunkat a tervhez! – mondta egy másik.
- Nem érdekel, el kell tûnnünk innen!
- Siessetek! – mondta.
Az Arrancarok hirtelen eltûntek, csak a közelgõ vész, a falak pedig közeledtek.
- Mi a fene történik?! Valaki betört volna a rendszerünkbe?!
- Mi ez az egész?! – Isane hadnagy hátrálni kezdett.
- Visszavonulás! – kiáltottam.
- Menjenek, én megállítom! – Amagai kapitány kardja felizzott, pengéje végén egy lánggolyó jelent meg.
- Ne Amagai kapitány! – tiltakozott Kira, de visszafogtam.
- Mennünk kell hadnagy! – megragadtam a csuklóját és futni kezdtünk a kijárat felé.
Amagai koncentrált, markolatának a végén lévõ nyílásokból hatalmas lángok törtek fel, ezzel egy idõben a gömb is növekedett. Erõsen koncentrált, míg végül látta, hogy társai közel vannak a kijárathoz, és a gépezet is közeledik. Egy óriási lángcsóva hagyta el a nyílásokat, aztán a háta mögött lévõ átjárót megtöltötte egy hatalmas lángnyaláb.
- RAIKA! – a már akkora óriási termetû lánggolyó elhagyta fegyvere végét, ami egyenesen betalált a tisztítónak, megsemmisült.
Ezután a kapu bezárult, nem láttam többet. Társaink felsegítettek minket, majd Ikkaku Madarame 3. tiszt jött oda hozzám.
- Elnézést, kapitány úr. Hol van Kenpachi kapitány és Yachiru hadnagy? – a tiszt aggódva nézett rám.
Émelyegtem, rosszabbul lettem. Körülnéztem a jelenlévõkön, hogy megnézzem, hol vannak az említett személyek. Eltûntek. Zaraki Kenpachi, Unohana Retsu, Kuchiki Byakuya, Hinamori Momo, Kujasichi Yachiru, Iba Tetsuzaemo. Az elõbb még mögöttünk voltak.
2. bejegyzés
A következõ napon elbúcsúztunk elhunyt társainktól. Az állapotom rosszabbodott, ezért nem lehettem jelen. A szertartás után kapitánytársaim eljöttek hozzám és közös döntés alapján arra jutottak, hogy én legyek az új fõkapitány. Nem akartam elfogadni a felkérésüket, de erõsködtek. Beadtam a derekam, úgyhogy holnap átmegyek az elsõ õrosztagba, magammal viszem Kotetsu Kiyonét és Kotsubaki Sentarout. Hadnagyi rangot kapnak tõlem, õk vezetik az osztagot, amíg lábadozok, és még ma megtartom a kapitányi gyûlést, ahol kijelöljük az új kapitányokat.
Este…
Estére jobban lettem és összehívtam a gyûlést. A kapitányok közül csak SoiFon, Kyouraku Shunsui volt jelen, a többiek odavesztek. Körülnéztem az ott lévõkön, mindenkire nagy hatással voltak a tegnapi események.
- Azért hívtam össze a gyûlést, hogy kiválasszuk az új kapitányokat és hadnagyokat. – mindenki figyelme rám szegezõdött.
- Ilyen hamar? Szerintem fontosabb megnyugtatni a tiszteket. – SoiFon közbeszólt.
- Rukongai tud az eseményekrõl? – kérdeztem.
- Nem, még nem.
- A legjobb, ha nem tudnak róla, minél elõbb ki kell neveznünk az új kapitányokat.
- Mégis kik legyenek, ahhoz le kell tenniük a vizsgát? – a barátom pipára gyújtott.
- Én már beszélgettem a hadnagyokkal errõl, szeretném felolvasni a nevüket. – mondtam és haoim alól egy pergament vettem elõ.
Felolvastam a neveket.
- Megfelel nektek? – felnéztem a papirosról társaimra.
Válaszképp csak bólintottak egyet.
- Köszönöm. SoiFon, szeretném, ha minden kapuhoz kétszer annyi õrt állítanának, fõleg a nemesi házaknál.
- Rendben.
Ezzel a gyûlés véget ér és visszatértem a szobámba. Kopogtattak.
- Szabad! – nehezemre esett a beszéd, nagyon gyengének éreztem magam.
Kotetsu Kiyone lépett be a kétszárnyas ajtón.
- Jobban van, fõkapitány? – aggódva nézett rám.
- Persze. – rámosolyogtam, de mindketten tudtuk, hogy az állapotom ebben a két napban rengeteget romlott. – Szeretném, ha felkeresnétek Kutsubakival ezeket a halálisteneket.
Odaadtam neki a pergament, amin az új hadnagyok és kapitányok neve állt. Hadnagyom mélyen meghajolt és távozott.
Másnap reggel ismét kopogtattak, két hadnagyom lépett be.
- Néhány embert nem tudtunk elérni, fõkapitány, név szerint Reito Tsumetait és Rurui Kōkenjushit. – mondták egyszerre, amibõl ismét hangos veszekedés lett.
Sóhajtottam egye és leintettem õket.
- Majd késõbb személyesen keresem fel õket. – kezdtem.
Asztalomhoz léptem és kihúztam az egyik fiókot. Odabent apró flaskák sorakoztak, tartalmuk fehéres színû volt. Kivettem egyet, kihúztam a parafa dugót és kiittam a tartalmát. Iszonyatosan rossz íze volt. Ezután a szemetesbe dobtam az üvegcsét. Még nem kezdett hatni a szer, az asztalomra támaszkodtam. Pár perc múlva éreztem a szer hatását, elindultam kifelé. Mögöttem hadnagyaim jöttek. Az elõtérbe léptem, ahol a megnevezett személyek már vártak. Az ajtó felé néztem, ahol két kapitánytársam és hadnagyaik figyeltek.
- Köszönöm, hogy eljöttek! – kezdtem. – Bizonyára mindenki hallotta a szörnyû híreket. A Kapitányok Gyûlésén egy listát olvastam fel az új kapitányokkal és hadnagyokkal kapcsolatban. Ketten hiányoznak a listáról, õket késõbb fogom meglátogatni és felkérni õket a feladatra. Ugye Önök is tudják, hogy a kapitányi és hadnagyi munka nem olyan egyszerû, mint gondolják? Vezetni kell az osztagot!
Mindenki feszülten figyelt. Végigmértem õket még egyszer.
- Felolvasnám a kapitányok neveit. Kotetsu Isane! Hakkari Senchou! Abarai Renji! Sasukamori Himase! Hisagi Shuhei!
- Gratulálok! – Kyouraku kapitány megtapsolta a kapitányokat. – Kérem, jöjjenek velem.
Barátom távozott az ajtón, mögötte az új kapitányokkal. Vállalta a kiedzésüket, remélem, sikerrel jár.
- A hadnagyok velem jönnek! – SoiFon ellentmondás nem tûrõ hangon szólt az ott maradtakhoz.
Végül õ is távozott, egyedül maradtam, leültem az egyik székre és hosszasan gondolkozni kezdtem. Féltem egy kicsit, és még három osztagnak nincs is kapitánya. Végünk van. A halálistenek el fognak bukni, ha nem jön segítség. Valahonnan… Bárhonnan…
Összeszedtem az erõmet és felkeltem. Egyenesen a Különleges Hadtest fõhadiszállására siettem, ahol megtaláltam az elmaradt személyek egyikét, Tsumetai Reitot. A halálisten papírmunkájába temetkezett.
- Elnézést. – odaléptem hozzá. - Tsumetai Reito?
- Személyesen. – felállt és meghajolt elõttem. – Fõkapitány? Miben segíthetek?
Amikor felállt nagyon meglepõdtem. Másfélszer akkora volt, mint én, kék szemei, mintha belém fúródtak volna. Ritkán mondom ki ezt a szót, de félelmetes volt.
- Elküldtem magához az egyik hadnagyomat.
- Igen, tudom. Megkaptam az üzenetet.
- Miért nem jött el? Az üzenet létfontosságú a Lelkek Világának érdekében.
- Nem akarok kapitány lenni. Sajnálom. Nem az én asztalom.
Ezután tovább kérleltem õt, de nem engedett az álláspontjából. Fél óra gyõzködés után távoztam.
A tizenegyedik õrosztaghoz mentem, felkerestem Rurui Kōkenjushit.
- Rurui Kōkenjushi? – kérdeztem.
- Mit akar? – hanyagul nézett rám a halálisten.
Igaz, csak félig volt halálisten. Õ egy Arrancar volt. Tegnap óta sokan szembeszálltak vele, de õ legyûrte minden ellenfelét, még a harmadik tisztet is. Fekete, hosszú, egyenes szálú haja volt, kósza tincseit a bal füle fölött lévõ törött Arrancar maszkkal fogta fel, szeme szintén fekete volt. A halálistenek egyenruhájával ellentétben, õ fehér shihakushout viselt, kifejezve másságát. Mikor utoljára harcoltunk az Arrancarokkal, Zaraki Kenpachi fogadta fel maga mellé, mint segéded, régi önmagára emlékeztette. Oldalára két kard volt rögzítve, egyik a lélekölõ kardja volt, míg a másik zanpakuto a hollow alak kiengedésére alkalmas.
- Nem jelent meg a gyûlésen. Miért?
- Nem volt kedvem. Tudtam, ha nem megyek el, személyesen jön el. – gúnyos mosoly jelent meg a szája sarkában.
- Nem szeretné vezetni a tizenegyedik osztagot?
- Erre vártam. – felpattant a helyérõl. – Kérem a haorim.
- Lassan a testtel. – mondtam. – Menjen a régi gyakorló pályára, a nyolcadik osztag kapitánya ott fogja várni a többi jelölttel együtt.
Rurui megvonta a vállát, aztán kisétált. Sóhajtottam egyet és elindultam az osztagomhoz.
3. bejegyzés
Másnap reggel SoiFon és Kyouraku kapitányok elkezdték az új kapitányok és hadnagyok edzését. Meglátogattam SoiFont és a hadnagyokat. Mind keményen dolgoztak. Köztük voltak az én hadnagyaim is, Marechiyo Omaeda (bár õ csak a gyakorlás kedvéért volt ott), Kira Izuru, Yasochika Iemura, Iroi Teisei Owamaha Raiken, Garo Gurakin, Ise Nanao, Umesada Toshimori, Ikkaku Madarame és Kuchiki Rukia.
Odamentem Soifonhoz.
- A tízedik és a tizenkettedik osztag hadnagyai hol vannak? – kérdeztem.
- Rangiku hadnagy nem jelent meg, Nemu hadnagy pedig képtelen a harcra. – SoiFon nem állította le az edzést.
- Értem. Hogy haladnak?
- Egy hónapon belül készen állnak. Remélem.
- Én is.
Hosszasan elnéztem a gyakorlatozó hadnagyokat, egymás ellen használták a shikait. Ekkor megszólalt a riadó.
- Arrancarok és hollow-k az Átjáróban! Ismétlem! Arrancarok és hollow-k az Átjáróban!
A következõ pillanatban mindannyiunk elõtt egy-egy pokollepke jelent meg ugyanezzel az üzenettel. Minden halálistent az Átjáró bejáratához hívtak. Villámtánccal odamentünk és vártunk. Minden halálisten jelen volt, aki harcképes volt. Ekkor a kapu szép lassan kinyílt. Sötét energiák száguldottak felénk. A kapitányok közül Rurui sehol sem volt.
- Shikai! – vártam egy kicsit, míg feltûntek a démoni lelkek. – Most!
Mindenki elõhívta kardjának eredeti alakját. Ekkor hollow-k törtek elõ az Átjáróból. SoiFon, Shunsui és én tovább vártunk. Hamarosan megpillantottuk az érkezõ Arrancarokat. Hárman voltak, nem a múltkoriak. Az egyikük nagydarab fickó volt, õ lehetett a csapat vezetõje, egyenesen felém tartott. A nevére már nem emlékszek, csak erre figyeltem, hogy ne törje ketté a kardomat. Amint felém tartott megidézte igazi alakját. Egy hatalmas rák, vagy talán homár volt. Hatalmas ollóival próbált megsérteni, de kardjaim lapjával blokkoltam a támadást. Éreztem az ölni akarását.
- Ki küldte? – kérdeztem, miközben ollóival majdnem leszedte a fejem.
- Mit számít az?
Ollójával a földre csapott, amitõl elvesztettem az egyensúlyom és a földre estem. Kardommal elõredöftem, hogy megsértsem, de ollójával megragadta. A kardom sikított, hallottam, ahogy szép lassan recseg. Ketté akarta törni. Ki akartam rántani, de nem sikerült. A másik kardommal akartam lecsapni az ollót, de ez sem sikerült. Ekkor két hadnagyom hátulról készült megtámadni az Arrancart. Sikerült egy pillanatra elvonniuk a figyelmét. Kardjaimat elengedte, gyorsan felkeltem és újabb támadást akartam intézni. Szellemi energiámat a kardokba irányítottam, ettõl erõsebbé váltak. Lecsapni készültem.
Észrevett, hatalmas ollóival megragadta a hadnagyaimat és felém fordult.
- Egy rossz mozdulat és összenyomom õket. – ollói ellazultak, majd kissé összezáródtak, amitõl felszisszent a két halálisten.
- Ne törõdjön velünk fõkapitány, csak végezzen vele. – Kiyone kevésbé bírta a szorítást.
- Én vagyok az ellenfeled. – kardjaimat erõsebben markoltam.
- Ez a beszéd. – ördögi mosoly jelent meg a szája szegletében.
A két hadnagyomat feldobta a magasba, ollóit széttárta, majd vörös fény kezdett pislákolni bennük. Azonnal felismertem.
- Ne! – kardjaimmal próbáltam kettévágni az ollóit, de nem sikerült.
- Cero! – a vörös fényt kilõtte, de nem hadnagyaim felé.
Én voltam a célpont. Kardjaim lapjával blokkoltam a támadást, ami visszafelé sült el. Az Arrancar kikerülte a támadást, egyenesen a kapu felé szállt a támadás, eltûnt az Átjáróban. Körbenéztem, megpillantottam a földön heverõ hadnagyaimat.
- Jól vagytok? – odafutottam hozzájuk. – Kiyone! Sentarou!
- J… Jön… - Kiyone kinyitotta a szemeit és a közelgõ Arrancarra mutatott.
Ismét Ceroval akart támadni. Kardjaimat a földbe döftem, elég közel egymáshoz, hogy pajzsot formáljanak. A hadnagyaimat a pengék lapjaihoz támasztottam, aztán megragadtam a markolatot és vártam. Ellõtte a támadást. Hatalmas löketet adtam a kardoknak a szellemi energiámmal, így növelve a védelmét. Hallottam, ahogy a sugár közeleg. Aztán minden elcsendesedett. Kinéztem a kardok mögül, Ruruit pillantottam meg.
- Csak beköszönni jöttem. – mondta és rám nézett.
- Ru… Rui.
- Jól van?
- Persze, de… Hol a Cero? – döbbenet ült az arcomra.
- Hogy mi? Ja, igen. Egy pillanat.
Száját nagyra tátotta és az érkezõ Cero visszaszállt az Arrancarra. Az Arrancar blokkolta a támadást.
- Ki a fene vagy te? – örjöngött, ollóit csattogtatta.
- A végzeted. – Rurui elõhúzta kardját.
Nem idézte meg a shikait, egyszerûen elrugaszkodott a földrõl. Villámtánccal azonnal ellenfele elõtt termett, kardjával suhintott. A hollow blokkolta a támadását hatalmas ollóival. Ezután egy újabb suhintás, amit szintén blokkolt.
- Lehetetlen, hogy legyõzz. Én vagyok a mester elsõ számú Arrancara! – büszkén kihúzta magát.
- Én inkább az elsõ számú halottnak neveznélek. – Rurui ismét suhintott.
A rák blokkolni próbálta a támadást, de nem sikerült. A kard egyszerûen átvágta a hatalmas ollót.
- Ki vagy te? – az Arrancar szemei kidülledtek.
- Talán egy régi ismerõs. – Rurui válaszképp törött maszkját az arcára húzta.
- Te? – az ellenfél hátrálni kezdett. – Fiúk, segítsetek!
Senki sem jött neki segíteni. Gyorsan körülnézett, látta, hogy a társai és az összes hollow eltûnt. Meghaltak. Az egyedül maradt Arrancar félt, újra felvette emberi alakját és futásnak eredt a kapu felé. Az õrök be akarták elõtte zárni a kaput, de Rurui leintette õket. Kardját elõre tartotta, másik kezének a végével megfogta a fegyvert, mutatóujja az ellenfélre szegezõdött. A menekülõ Arrancar hátra sem nézett, csak futott. Rurui ujja végén egy apró vörös fény kezdett feltûnni, végül ököl méretû gömb jelent meg a penge végén.
- Cero. – az apró gömb hatalmas, vörös sugárrá alakult.
Eltûnt az Átjáróban, aztán egy robbanást hallottunk, az Arrancar felsikoltott.
- Rurui. Köszönöm. – odaléptem hozzá.
- Semmiség. – legyintett, maszkját visszahúzta a füle mögé.
A Kaput bezárták, aztán Shunsui megdicsérte Ruruit. Ekkor megjelent a negyedik osztag, elkezdték a sérültek gyógyítását. Szerencsére kevés sérült volt, legjobban Madarame hadnagy sérült meg, de nem kért a gyógyításból. Hadnagyaimat a kórházba szállították én pedig hazatértem pihenni.
1. bejegyzés
…Nem tudom elhinni… Meghaltak a bajtársaim, csak néhányan éltük túl. Egyszerû küldetésnek gondoltuk: Kiûzni a Vasto Lord szintû Arrancarokat a Föld-Soul Society átjáróból. De tévedtünk.
A küldetés során eltûntek: kapitány, Unohana Retsu
kapitány, Kuchiki Byakuya
kapitány, Zaraki Kenpachi
hadnagy, Hinamori Momo
hadnagy, Iba Tetsuzaemo
hadnagy, Kujasichi Yachiru
A küldetés során meghaltak: fõkapitány, Yamamoto Genryuusai Shigekuni
kapitány, Komamura Sajin
kapitány, Hitsugaya Tōshirō
kapitány, Kurotsuchi Mayuri
hadnagy, Sasakibe Chōyirō
Béke poraikra…
Egyik pillanatról a másikra szólalt meg a riadó. Egy pokollepke érkezett hozzám azzal a hírrel, hogy az átjáróban Arrancarok vannak. Régóta nem találkoztam már velük. Azonnal az átjáróhoz siettünk, ahol a kapitányok és a hadnagyok vártak már rám.
- Kapitányok, hadnagyok! Készen állnak?
- Ideje lenne megélezni a kardomat. – Zaraki a két kapuõrre nézett, akik válaszképp feltárták a hatalmas kaput.
Odabent számos Gillian tartott Soul Society felé.
- Ezekkel ne is foglalkozzanak, kapitányok, elbánunk velük. – a hadnagyok befutottak az átjáróba, egyenesen a Gillianok felé.
Kira Izuru vezette a hadnagyokat. Azonnal megidézte Wabisukét, társai követték példáját.
A harmadik osztag hadnagya elrugaszkodott a levegõbe, háromszor-négyszer rácsapott az elõl haladó Gillianre, aki azonnal hátradõlt, bele a tömegbe. Súlyának megtöbbszörözõdése hatására dominóként dõltek el az együgyû Menosok. A még álló Menosokat a többi hadnagy megsemmisítette Lélekölõ kardjával, bár Kujasichi hadnagy hátulról figyelte a jelenetet. Miután a Gillianek kidõltek, megpillantottuk mögöttük az Arrancarokat, Adjuchas szintûek voltak.
- Ez semmiség lesz! – Zaraki kiszemelt magának egy erõsebb Adjuchast, akinek a homlokán a maszkjának csak a szemrése volt meg.
- Unohana, maradj hátul és juttasd a sérülteket vissza! – Hitsugaya felöltötte Bankai-át és nekiindult az egyik ellenfélnek.
Nekiiramodtunk. Vállnak vállvetve harcoltunk egymással, az elején úgy tûnt mi vagyunk elõnyben, aztán a következõ pillanatban Yamamoto összeesett. Minden szem rászegezõdött és ellenfelére. Nem törõdve az engem támadó Arrancarral odaugrottam Yama apóhoz, mire odaértem már halott volt.
- Yamamoto fõkapitány! – a falnak támasztottam.
Mikor felnéztem a fõkapitány és hadnagya ellenfelével találtam szemben magam, és elõzõ támadómmal. Sasakibe hadnagy ugrott mellém, shikaiainkkal támadtunk ellenfeleinket. A következõ pillanatban arra lettem figyelmes, hogy a távolban egy apró fény közeledik. Társaimmal felismertük a fény tulajdonosát, a tisztító volt az.
- Nem megmondtam, hogy állítsák le a tisztítót? – Mayuri kapitány üvöltözött a mikrofonjába a Kutatási és Fejlesztési Részlegnek.
- De, igen kapitány úr, de nem mi irányítjuk, valaki más.
Ekkor Mayuri ellenfele levágta a társam karját. A tizenkettedik osztag kapitánya nyugodtan nézett karjára.
- Eddig úgy gondoltam, hogy megöllek, a fõkapitány parancsára… de most már, inkább kísérleti alanyom lehetsz a következõ kutatásomban. – ekkor haoija alól elõvette az injekciót, amiben a visszanövesztõ szere volt.
Beadta magának, karja visszanõtt, aztán sarlójával megtámadta ellenfelét. Mayuri kapitány fegyverét a magasba tartottunk, tudtuk mit kell tennünk. Hátrább futottunk, aztán kimondta: Bankai. A hatalmas Buddha fejû lárva elõtört. Betöltötte az egész átjárót, szájából folyamatosan fújta a mérgezõ gázt.
- Vissza kell vonulnunk! – mondta az egyik Arrancar, amint megpillantotta a hatalmas bankait és a mögöttük lévõ gépezetet.
- Tartanunk kell magunkat a tervhez! – mondta egy másik.
- Nem érdekel, el kell tûnnünk innen!
- Siessetek! – mondta.
Az Arrancarok hirtelen eltûntek, csak a közelgõ vész, a falak pedig közeledtek.
- Mi a fene történik?! Valaki betört volna a rendszerünkbe?!
- Mi ez az egész?! – Isane hadnagy hátrálni kezdett.
- Visszavonulás! – kiáltottam.
- Menjenek, én megállítom! – Amagai kapitány kardja felizzott, pengéje végén egy lánggolyó jelent meg.
- Ne Amagai kapitány! – tiltakozott Kira, de visszafogtam.
- Mennünk kell hadnagy! – megragadtam a csuklóját és futni kezdtünk a kijárat felé.
Amagai koncentrált, markolatának a végén lévõ nyílásokból hatalmas lángok törtek fel, ezzel egy idõben a gömb is növekedett. Erõsen koncentrált, míg végül látta, hogy társai közel vannak a kijárathoz, és a gépezet is közeledik. Egy óriási lángcsóva hagyta el a nyílásokat, aztán a háta mögött lévõ átjárót megtöltötte egy hatalmas lángnyaláb.
- RAIKA! – a már akkora óriási termetû lánggolyó elhagyta fegyvere végét, ami egyenesen betalált a tisztítónak, megsemmisült.
Ezután a kapu bezárult, nem láttam többet. Társaink felsegítettek minket, majd Ikkaku Madarame 3. tiszt jött oda hozzám.
- Elnézést, kapitány úr. Hol van Kenpachi kapitány és Yachiru hadnagy? – a tiszt aggódva nézett rám.
Émelyegtem, rosszabbul lettem. Körülnéztem a jelenlévõkön, hogy megnézzem, hol vannak az említett személyek. Eltûntek. Zaraki Kenpachi, Unohana Retsu, Kuchiki Byakuya, Hinamori Momo, Kujasichi Yachiru, Iba Tetsuzaemo. Az elõbb még mögöttünk voltak.
2. bejegyzés
A következõ napon elbúcsúztunk elhunyt társainktól. Az állapotom rosszabbodott, ezért nem lehettem jelen. A szertartás után kapitánytársaim eljöttek hozzám és közös döntés alapján arra jutottak, hogy én legyek az új fõkapitány. Nem akartam elfogadni a felkérésüket, de erõsködtek. Beadtam a derekam, úgyhogy holnap átmegyek az elsõ õrosztagba, magammal viszem Kotetsu Kiyonét és Kotsubaki Sentarout. Hadnagyi rangot kapnak tõlem, õk vezetik az osztagot, amíg lábadozok, és még ma megtartom a kapitányi gyûlést, ahol kijelöljük az új kapitányokat.
Este…
Estére jobban lettem és összehívtam a gyûlést. A kapitányok közül csak SoiFon, Kyouraku Shunsui volt jelen, a többiek odavesztek. Körülnéztem az ott lévõkön, mindenkire nagy hatással voltak a tegnapi események.
- Azért hívtam össze a gyûlést, hogy kiválasszuk az új kapitányokat és hadnagyokat. – mindenki figyelme rám szegezõdött.
- Ilyen hamar? Szerintem fontosabb megnyugtatni a tiszteket. – SoiFon közbeszólt.
- Rukongai tud az eseményekrõl? – kérdeztem.
- Nem, még nem.
- A legjobb, ha nem tudnak róla, minél elõbb ki kell neveznünk az új kapitányokat.
- Mégis kik legyenek, ahhoz le kell tenniük a vizsgát? – a barátom pipára gyújtott.
- Én már beszélgettem a hadnagyokkal errõl, szeretném felolvasni a nevüket. – mondtam és haoim alól egy pergament vettem elõ.
Felolvastam a neveket.
- Megfelel nektek? – felnéztem a papirosról társaimra.
Válaszképp csak bólintottak egyet.
- Köszönöm. SoiFon, szeretném, ha minden kapuhoz kétszer annyi õrt állítanának, fõleg a nemesi házaknál.
- Rendben.
Ezzel a gyûlés véget ér és visszatértem a szobámba. Kopogtattak.
- Szabad! – nehezemre esett a beszéd, nagyon gyengének éreztem magam.
Kotetsu Kiyone lépett be a kétszárnyas ajtón.
- Jobban van, fõkapitány? – aggódva nézett rám.
- Persze. – rámosolyogtam, de mindketten tudtuk, hogy az állapotom ebben a két napban rengeteget romlott. – Szeretném, ha felkeresnétek Kutsubakival ezeket a halálisteneket.
Odaadtam neki a pergament, amin az új hadnagyok és kapitányok neve állt. Hadnagyom mélyen meghajolt és távozott.
Másnap reggel ismét kopogtattak, két hadnagyom lépett be.
- Néhány embert nem tudtunk elérni, fõkapitány, név szerint Reito Tsumetait és Rurui Kōkenjushit. – mondták egyszerre, amibõl ismét hangos veszekedés lett.
Sóhajtottam egye és leintettem õket.
- Majd késõbb személyesen keresem fel õket. – kezdtem.
Asztalomhoz léptem és kihúztam az egyik fiókot. Odabent apró flaskák sorakoztak, tartalmuk fehéres színû volt. Kivettem egyet, kihúztam a parafa dugót és kiittam a tartalmát. Iszonyatosan rossz íze volt. Ezután a szemetesbe dobtam az üvegcsét. Még nem kezdett hatni a szer, az asztalomra támaszkodtam. Pár perc múlva éreztem a szer hatását, elindultam kifelé. Mögöttem hadnagyaim jöttek. Az elõtérbe léptem, ahol a megnevezett személyek már vártak. Az ajtó felé néztem, ahol két kapitánytársam és hadnagyaik figyeltek.
- Köszönöm, hogy eljöttek! – kezdtem. – Bizonyára mindenki hallotta a szörnyû híreket. A Kapitányok Gyûlésén egy listát olvastam fel az új kapitányokkal és hadnagyokkal kapcsolatban. Ketten hiányoznak a listáról, õket késõbb fogom meglátogatni és felkérni õket a feladatra. Ugye Önök is tudják, hogy a kapitányi és hadnagyi munka nem olyan egyszerû, mint gondolják? Vezetni kell az osztagot!
Mindenki feszülten figyelt. Végigmértem õket még egyszer.
- Felolvasnám a kapitányok neveit. Kotetsu Isane! Hakkari Senchou! Abarai Renji! Sasukamori Himase! Hisagi Shuhei!
- Gratulálok! – Kyouraku kapitány megtapsolta a kapitányokat. – Kérem, jöjjenek velem.
Barátom távozott az ajtón, mögötte az új kapitányokkal. Vállalta a kiedzésüket, remélem, sikerrel jár.
- A hadnagyok velem jönnek! – SoiFon ellentmondás nem tûrõ hangon szólt az ott maradtakhoz.
Végül õ is távozott, egyedül maradtam, leültem az egyik székre és hosszasan gondolkozni kezdtem. Féltem egy kicsit, és még három osztagnak nincs is kapitánya. Végünk van. A halálistenek el fognak bukni, ha nem jön segítség. Valahonnan… Bárhonnan…
Összeszedtem az erõmet és felkeltem. Egyenesen a Különleges Hadtest fõhadiszállására siettem, ahol megtaláltam az elmaradt személyek egyikét, Tsumetai Reitot. A halálisten papírmunkájába temetkezett.
- Elnézést. – odaléptem hozzá. - Tsumetai Reito?
- Személyesen. – felállt és meghajolt elõttem. – Fõkapitány? Miben segíthetek?
Amikor felállt nagyon meglepõdtem. Másfélszer akkora volt, mint én, kék szemei, mintha belém fúródtak volna. Ritkán mondom ki ezt a szót, de félelmetes volt.
- Elküldtem magához az egyik hadnagyomat.
- Igen, tudom. Megkaptam az üzenetet.
- Miért nem jött el? Az üzenet létfontosságú a Lelkek Világának érdekében.
- Nem akarok kapitány lenni. Sajnálom. Nem az én asztalom.
Ezután tovább kérleltem õt, de nem engedett az álláspontjából. Fél óra gyõzködés után távoztam.
A tizenegyedik õrosztaghoz mentem, felkerestem Rurui Kōkenjushit.
- Rurui Kōkenjushi? – kérdeztem.
- Mit akar? – hanyagul nézett rám a halálisten.
Igaz, csak félig volt halálisten. Õ egy Arrancar volt. Tegnap óta sokan szembeszálltak vele, de õ legyûrte minden ellenfelét, még a harmadik tisztet is. Fekete, hosszú, egyenes szálú haja volt, kósza tincseit a bal füle fölött lévõ törött Arrancar maszkkal fogta fel, szeme szintén fekete volt. A halálistenek egyenruhájával ellentétben, õ fehér shihakushout viselt, kifejezve másságát. Mikor utoljára harcoltunk az Arrancarokkal, Zaraki Kenpachi fogadta fel maga mellé, mint segéded, régi önmagára emlékeztette. Oldalára két kard volt rögzítve, egyik a lélekölõ kardja volt, míg a másik zanpakuto a hollow alak kiengedésére alkalmas.
- Nem jelent meg a gyûlésen. Miért?
- Nem volt kedvem. Tudtam, ha nem megyek el, személyesen jön el. – gúnyos mosoly jelent meg a szája sarkában.
- Nem szeretné vezetni a tizenegyedik osztagot?
- Erre vártam. – felpattant a helyérõl. – Kérem a haorim.
- Lassan a testtel. – mondtam. – Menjen a régi gyakorló pályára, a nyolcadik osztag kapitánya ott fogja várni a többi jelölttel együtt.
Rurui megvonta a vállát, aztán kisétált. Sóhajtottam egyet és elindultam az osztagomhoz.
3. bejegyzés
Másnap reggel SoiFon és Kyouraku kapitányok elkezdték az új kapitányok és hadnagyok edzését. Meglátogattam SoiFont és a hadnagyokat. Mind keményen dolgoztak. Köztük voltak az én hadnagyaim is, Marechiyo Omaeda (bár õ csak a gyakorlás kedvéért volt ott), Kira Izuru, Yasochika Iemura, Iroi Teisei Owamaha Raiken, Garo Gurakin, Ise Nanao, Umesada Toshimori, Ikkaku Madarame és Kuchiki Rukia.
Odamentem Soifonhoz.
- A tízedik és a tizenkettedik osztag hadnagyai hol vannak? – kérdeztem.
- Rangiku hadnagy nem jelent meg, Nemu hadnagy pedig képtelen a harcra. – SoiFon nem állította le az edzést.
- Értem. Hogy haladnak?
- Egy hónapon belül készen állnak. Remélem.
- Én is.
Hosszasan elnéztem a gyakorlatozó hadnagyokat, egymás ellen használták a shikait. Ekkor megszólalt a riadó.
- Arrancarok és hollow-k az Átjáróban! Ismétlem! Arrancarok és hollow-k az Átjáróban!
A következõ pillanatban mindannyiunk elõtt egy-egy pokollepke jelent meg ugyanezzel az üzenettel. Minden halálistent az Átjáró bejáratához hívtak. Villámtánccal odamentünk és vártunk. Minden halálisten jelen volt, aki harcképes volt. Ekkor a kapu szép lassan kinyílt. Sötét energiák száguldottak felénk. A kapitányok közül Rurui sehol sem volt.
- Shikai! – vártam egy kicsit, míg feltûntek a démoni lelkek. – Most!
Mindenki elõhívta kardjának eredeti alakját. Ekkor hollow-k törtek elõ az Átjáróból. SoiFon, Shunsui és én tovább vártunk. Hamarosan megpillantottuk az érkezõ Arrancarokat. Hárman voltak, nem a múltkoriak. Az egyikük nagydarab fickó volt, õ lehetett a csapat vezetõje, egyenesen felém tartott. A nevére már nem emlékszek, csak erre figyeltem, hogy ne törje ketté a kardomat. Amint felém tartott megidézte igazi alakját. Egy hatalmas rák, vagy talán homár volt. Hatalmas ollóival próbált megsérteni, de kardjaim lapjával blokkoltam a támadást. Éreztem az ölni akarását.
- Ki küldte? – kérdeztem, miközben ollóival majdnem leszedte a fejem.
- Mit számít az?
Ollójával a földre csapott, amitõl elvesztettem az egyensúlyom és a földre estem. Kardommal elõredöftem, hogy megsértsem, de ollójával megragadta. A kardom sikított, hallottam, ahogy szép lassan recseg. Ketté akarta törni. Ki akartam rántani, de nem sikerült. A másik kardommal akartam lecsapni az ollót, de ez sem sikerült. Ekkor két hadnagyom hátulról készült megtámadni az Arrancart. Sikerült egy pillanatra elvonniuk a figyelmét. Kardjaimat elengedte, gyorsan felkeltem és újabb támadást akartam intézni. Szellemi energiámat a kardokba irányítottam, ettõl erõsebbé váltak. Lecsapni készültem.
Észrevett, hatalmas ollóival megragadta a hadnagyaimat és felém fordult.
- Egy rossz mozdulat és összenyomom õket. – ollói ellazultak, majd kissé összezáródtak, amitõl felszisszent a két halálisten.
- Ne törõdjön velünk fõkapitány, csak végezzen vele. – Kiyone kevésbé bírta a szorítást.
- Én vagyok az ellenfeled. – kardjaimat erõsebben markoltam.
- Ez a beszéd. – ördögi mosoly jelent meg a szája szegletében.
A két hadnagyomat feldobta a magasba, ollóit széttárta, majd vörös fény kezdett pislákolni bennük. Azonnal felismertem.
- Ne! – kardjaimmal próbáltam kettévágni az ollóit, de nem sikerült.
- Cero! – a vörös fényt kilõtte, de nem hadnagyaim felé.
Én voltam a célpont. Kardjaim lapjával blokkoltam a támadást, ami visszafelé sült el. Az Arrancar kikerülte a támadást, egyenesen a kapu felé szállt a támadás, eltûnt az Átjáróban. Körbenéztem, megpillantottam a földön heverõ hadnagyaimat.
- Jól vagytok? – odafutottam hozzájuk. – Kiyone! Sentarou!
- J… Jön… - Kiyone kinyitotta a szemeit és a közelgõ Arrancarra mutatott.
Ismét Ceroval akart támadni. Kardjaimat a földbe döftem, elég közel egymáshoz, hogy pajzsot formáljanak. A hadnagyaimat a pengék lapjaihoz támasztottam, aztán megragadtam a markolatot és vártam. Ellõtte a támadást. Hatalmas löketet adtam a kardoknak a szellemi energiámmal, így növelve a védelmét. Hallottam, ahogy a sugár közeleg. Aztán minden elcsendesedett. Kinéztem a kardok mögül, Ruruit pillantottam meg.
- Csak beköszönni jöttem. – mondta és rám nézett.
- Ru… Rui.
- Jól van?
- Persze, de… Hol a Cero? – döbbenet ült az arcomra.
- Hogy mi? Ja, igen. Egy pillanat.
Száját nagyra tátotta és az érkezõ Cero visszaszállt az Arrancarra. Az Arrancar blokkolta a támadást.
- Ki a fene vagy te? – örjöngött, ollóit csattogtatta.
- A végzeted. – Rurui elõhúzta kardját.
Nem idézte meg a shikait, egyszerûen elrugaszkodott a földrõl. Villámtánccal azonnal ellenfele elõtt termett, kardjával suhintott. A hollow blokkolta a támadását hatalmas ollóival. Ezután egy újabb suhintás, amit szintén blokkolt.
- Lehetetlen, hogy legyõzz. Én vagyok a mester elsõ számú Arrancara! – büszkén kihúzta magát.
- Én inkább az elsõ számú halottnak neveznélek. – Rurui ismét suhintott.
A rák blokkolni próbálta a támadást, de nem sikerült. A kard egyszerûen átvágta a hatalmas ollót.
- Ki vagy te? – az Arrancar szemei kidülledtek.
- Talán egy régi ismerõs. – Rurui válaszképp törött maszkját az arcára húzta.
- Te? – az ellenfél hátrálni kezdett. – Fiúk, segítsetek!
Senki sem jött neki segíteni. Gyorsan körülnézett, látta, hogy a társai és az összes hollow eltûnt. Meghaltak. Az egyedül maradt Arrancar félt, újra felvette emberi alakját és futásnak eredt a kapu felé. Az õrök be akarták elõtte zárni a kaput, de Rurui leintette õket. Kardját elõre tartotta, másik kezének a végével megfogta a fegyvert, mutatóujja az ellenfélre szegezõdött. A menekülõ Arrancar hátra sem nézett, csak futott. Rurui ujja végén egy apró vörös fény kezdett feltûnni, végül ököl méretû gömb jelent meg a penge végén.
- Cero. – az apró gömb hatalmas, vörös sugárrá alakult.
Eltûnt az Átjáróban, aztán egy robbanást hallottunk, az Arrancar felsikoltott.
- Rurui. Köszönöm. – odaléptem hozzá.
- Semmiség. – legyintett, maszkját visszahúzta a füle mögé.
A Kaput bezárták, aztán Shunsui megdicsérte Ruruit. Ekkor megjelent a negyedik osztag, elkezdték a sérültek gyógyítását. Szerencsére kevés sérült volt, legjobban Madarame hadnagy sérült meg, de nem kért a gyógyításból. Hadnagyaimat a kórházba szállították én pedig hazatértem pihenni.